Milyen bejegyzéssel is zárhatnám az évet és nyithatnám az "új" blogot, ha nem azzal, hogy megírom a 2020-as évem legnagyobb küzdelmét? Bíztam benne, hogy korábban leírhatom a történetemet, de a lényeg, hogy eljött az ideje!

Tavaly nyáron nagy dologba vágtam azt a bizonyos fejszét és beiratkoztam KRESZ tanfolyamra, erről már írtam is nektek korábban. (ITT) Aztán szeptemberben sor került a csuklóműtétemre és minden a háttérbe szorult, nem siettem a vizsgával, hiszen tudtam, hogy a vezetés még várat magára, minek kapkodni?! Novemberben mégis rászántam magam és levizsgáztam, utána vártam a következő kontrollomat, hogy a doktornőtől megkapjam az áldást, hogy elbír a kezem a vezetéssel, így január végén el is kezdhettem. Tisztán bennem van, remegő lábakkal vártam, hogy megálljon az oktató a ház előtt, rettentően izgultam, nem szeretem az új helyzeteket. Meglepetésemre hamar feloldódtam és jól is ment, 3. alkalommal már a vizsga városban kezdtem a vezetést, elkezdtem élvezni, szeretni, alkalmazkodni és elhinni, hogy menni fog.

Nagyon fárasztó volt, 4:15-kor keltem, hol autóval, hol vonattal átmentem a szomszéd városba, ahonnan indultunk 5:45-kor, levezettem a 2 órámat, felültem a vonatra és 10-kor már siettem dolgozni. Ezeken a napokon mindig fájt a fejem, fáradt voltam, elegem volt és megutáltam az egészet. Közben a gyógytornával is haladnom kellett, mindig sakkoztam a napokkal, melyik reggel legyen a vezetés és melyik délelőttökön menjek gyógytornára. Mindkettő nehéz volt lelkileg, így az évem első pár hónapja duplán nehéz volt lelkileg.

Aztán még nehezebb lett, az oktatóm türelmetlenné vált, én pedig bizonytalanná ezáltal, nem volt önbizalmam, ezért el is rontottam a vizsgáimat, mert annyira izgultam, hogy az valami brutális volt. Nyáron aztán döntöttem, oktatót, iskolát, sőt várost váltottam. Az autó sokkal nagyobb volt, mint az előző, az oktatóm viszont a világ minden kincsét megéri és bár sokkal többe kerültek itt az óráim, minden forintot megért, hogy támogatott, dicsért, segített, soha nem nyúlt bele és egyszer sem emelte fel a hangját. Újra élvezni kezdtem a vezetést, tiszta lappal álltam neki, sokkal hamarabb átláttam minden helyzetet, egyszerűen tudtam, hogy végre jó helyen vagyok, lenyugodtam.
Nem kertelek, egy vizsgát itt is elhibáztam az izgalom miatt, szóval a legutóbbira úgy mentem, hogy most mennie kell, mert meg tudom csinálni, december 22-én lesz, mikor máskor sikerülne, ha nem karácsony előtt? A kis beszélgetés magammal bevált, sokkal nyugodtabban ültem ott, volt levegőm, tudtam normális hangon kommunikálni a vizsgabiztossal és tudtam, hogy semmi nem állíthat meg. 

Amikor visszaértünk a kiindulási helyhez és beparkoltam, síri csend volt néhány másodpercig, amit úgy éreztem, hogy hosszú percekig tart és nem értettem, miért nem mond már valaki valamit. Amikor a vizsgabiztos gratulált, szerintem fel sem fogtam először, mert csak hallgattam tovább a tanácsait és a világ legtermészetesebb dolgának éreztem. Aztán amikor az oktatómnak megköszöntem és beültem a párom mellé az autóba, szinte éreztem, ahogy leszakad a vállamról az a tonnányi lelki teher, amit január óta cipeltem magammal, tönkre tett idegileg és bár már eltelt egy hét, tegnap élesben is vezettem, még mindig hihetetlen, hogy megcsináltam!  

Számomra ez az év tökéletes lezárása, megszenvedtem lelkileg, nagyon megküzdöttem ezért, de megcsináltam és baromi büszke vagyok magamra.