Az ember nagyon tud ragaszkodni ahhoz a kapcsolathoz is, ami már régen rossz neki és csak mérgezi a lelki világát, a mindennapjait, az életét.

Lehet ez gyerek-szülő, szerelmi vagy munkatársi kapcsolat is, de akár barátság is. Sajnos sokan vagyunk annyira naivak, hogy azt is hajtjuk, ami már rég nem a miénk és a legtöbb esetben ezt tudjuk is, csak nem akarjuk elfogadni, ezért úgy teszünk, mintha még nem lenne vége. Ez szép csendben, észrevétlenül felemészt minket belülről és mire észrevesszük, talán már túl késő ép ésszel, lelki egészséggel kiszállni belőle.

A tanácsom tehát, hogy ha észreveszitek a legapróbb jelét is annak, hogy valami megromlott, akkor azt próbáljátok meg rögtön megjavítani, mert különben kicsírázik és éket ver közétek, alattomos, csendes gyilkos módján. Ha nem dolgoztok egy kapcsolaton, az egyszerűen kihűl, nem lesznek már érzelmek, emlékek, nagy beszélgetések, lassan elmaradnak a közös élmények, az összemosolygások, a randevúk, a közös programok, majd végül csak két idegen marad ott.

Ha valakinek nincs rád szüksége, azt vedd észre és engedd el, töröld az életedből és ne vágyj egy olyan barátságra, amely már nem létezik, ami a másiknak már nem kell, ne ölj bele felesleges energiát egy olyan ember megmentésébe, aki köszöni szépen, de jól megvan nélküled.

Ne érezd magad olyannak, akire nincs szükség, ne érezd úgy, hogy értéktelen vagy csak azért, mert a másik fél megváltozott, más lett. Lépj tovább, engedd el és maradj erős nélküle is.

Én itt maradtam, hatalmas ürességgel, rengeteg évvel a hátunk mögött, de van, amihez egyedül kevés az ember. Az emberi kapcsolatokhoz minden esetben két ember kell, nem éri meg egyedül vesződni vele, eggyel sem. Tanultam belőle? Igen.