Hiába keresem a motivációm ahhoz, hogy normálisabban egyek és mozogjak, egyszerűen nem találom. Remélem, hogy hamarosan meglesz, mert nem tudom meddig bírom még ezt a tükörképet.

Sajnos sem a tükör, sem a mérleg nem indít el az úton jelenleg és nem tudom, hogy mi gátol. Egyre rosszabbul érzem magam a bőrömben, vannak persze napok, amikor sz.rok a világra és elfogadom magam, de ritkák. A sztori lényege, hogy eddig egész nyáron nem mentem strandra, mert hogy hogy nézek ki, mit szólnának az emberek és nem is tudnék kikapcsolódni, mert azon aggódnék, hogy ki lát.

Hétvégén viszont kimerészkedtem, előtte levadásztam egy egyrészes fürdőruhát, legalább a hasamon ne nevessen mindenki. Egy kétéves örökmozgóval és az anyukájával mentem és mire elkezdhettem volna azon aggódni, hogy mit szólnak a narancsbőrömhöz, már olyan jól éreztem magam, hogy egyáltalán nem izgatott.

Rájöttem, hogy mást sem érdekel, miért foglalkozott volna velem bárki? Annyira betegesen ragaszkodtam ahhoz az idióta tényhez, hogy a strandon márpedig mindenki velem foglalkozna, hogy durva, milyen gyorsan elszállt ez.

A világ legnagyobb butasága mások véleményével törődni és bár az élet más területein eddig is így gondolkoztam (simán táncra perdülök a boltokban), a testemmel kapcsolatban ezidáig ezt nem tudtam elengedni. Éljetek úgy, ahogy szeretnétek, legyetek spontának, ne szégyelljétek a testeteket, mert senkié nem tökéletes és nem éri meg emiatt egész nyáron bujkálni.

Bármi is okozta azt a testet, amelyben most élsz, hidd el, senki nem fog azzal foglalkozni  strandon, hogy mennyire sovány, narancsbőrös, csíkos.... Ha te nem foglalkozol vele és nem takargatod, másokat sem fog érdekelni. Csak magaddal törődj, éld bátran a napokat és még ha rossz szemmel is néznek rád, ne érdekeljen!